hatvani bejegyzései

Nem talált szavak (’20.V.20.)

végül nem mertük mutert megbilincseltetni

Nem találom a szavakat…

s nem csak a Parkinson miatt. Akárhogyan fordulok utánuk, nevetve elillannak előlem… Nem értem, miért ez a nagy vidámság, mikor sírniuk, igenis, nekik is sírniuk, édesanyánkat siratniuk, s nem pedig viháncolva bújócskázniuk kellene.

Hát véget ért a túlóra: ledolgozva egy munkás élet, csak azt a szörnyű véget, csak azt tudnám feledni. CSAK AZT, hogy idén már nem is láthattuk egymást a koronavírus járvány miatt. Hát lejárt a kiszabott idő, és a tolnai szövőgyári munkásnő és asztalosmester hét gyermeke közül harmadik, világlátott gyermeke hazatért a Teremtőjéhez. De előtte szép és teljes élethez volt szerencséje. Beutazta Európát, kétszer is találkozhatott szent II. János Pállal, járt az Egyesült Államokban, látta a Niagara vízesést.

Ja, Niagara: tudni kell hozzá, hogy édesanyánk egy füttyöt nem értett angolul, s mikor a vízesésnél mi lementünk a kanyonba, Őt egy kényelmes padon hagytuk, hogy várjon meg bennünket. Mikor aztán megjöttünk érte, felettébb bizalmasan búcsúzott el az időközben mellételepedett barna bőrű fiatalasszonytól. A történet most kezdődik: Ki volt ez? – Muter mondta a nevét. Honnan? Pakisztánból. S képzeljük, még csak 18 éves! Tavaly esküdtek, és most itt a család, de Ő nem tartott velük, mert veszélyeztetett terhes. Kisfiú lesz. Mind a mai napig nem tudjuk, hogy sok egyébbel együtt hogyan nyerte ki ezt az információhalmazt a kis pakiból. Egy biztos, hogy volt egy láthatatlan kulcsa az emberekhöz.

A családban és ismerősök között hány meg hány fogalmazást diktált, keresetet fogalmazott, igen, Ő, és nem én. Különös érzéke volt az idősekhez és a konfliktusok feloldásához. Ha Tapolcára mentünk, félrevonultak Mamussal – hogy aztán megnyugodva térjenek vissza közénk.

De maradjunk még Amerikánál: amikor foglaltam a helyjegyet Neki, gondosan ablak mellé ültettem, hogy a nappali úton láthassa az átszelt óceánt, és a landolás közben nézhesse a keleti partvidék agglomerációját. Mesélte, hogy nem akart ablakhoz ülni, félt, hogy szédülni fog, ha lenéz, szólt a stewardess-nek, aki mosolyogva megmutatta, hogy ha nem szeretne lenézni, akkor le kell húznia a redőnyt. Mondanom sem kell: győzött a kíváncsiság, s visszafelé már az ablak mellé KÉRTE foglalni az ülést.

Szóval, s ez is Ő volt, ahogy mentünk érte a JFK reptérre, elgondolkoztam: egy szó angol tudás nélkül egy ismeretlen szövegű meghívólevéllel a KÉZBEN elindulni és beutazni vele a fél világot. Hogy csinálta? Láttuk is: a bevándorlási tiszt megnézhette azt a papírt, de Anyánk ki NEM adta a kezéből, a két felső sarkát szorongatta. Mert kisebbik fia azt mondta, hogy ez az ő útlevele, oda ne adja senkinek. Mind a mai napig nem tudjuk azt sem, hogy miként folyt le a bevándorlási tiszttel a beszélgetése a budapesti nagykövetségen, de a vízumot megkapta. Talán segített a Cornell-es professzor meghívólevele?

Persze, az amerikai útja nem volt előzmény nélküli: amúgy a tántik belföldi, egymást látogatási útjaikról (egyeztetés nélkül egymáshoz utazás után a testvér lakása előtt a lépcsőházban bőröndön éjszakázás helyett a szomszéd hívta be, vagy rossz vonatra szállás után a vasúti tölésen bicikli-stoppolás, vázon utazással.)

Aztán ketten a nővérével keresztül-kasul beutazták egész Európát. Térden felmentek Szent Péter trónusához, kávéztak „nem lehet olyan drága egy kávé, hogy ketten ne tudjunk egyet rendelni” Párizsban, rágyújtottak Amszterdamban, ettek Berlinben és ittak egy ale-t (Jól van, no: elhozták a pintes poharat is 🙂 Londonban. Jól tették.

A betegségemről szinte sosem beszéltünk. Úgy éreztem, magát okolja benne, hiszen az Ő édesapja volt mind piás, mind pedig epilepsziás, s ha valahonnan, akkor az Ő révén örökölhettem. Ha a remegő kezemre nézett, kis felhő szaladt át a tekintetén, ilyenkor elkeseredésébe önvád vegyült. Hogy tudtam volna megmagyarázni Neki, hogy nem az ő hibája? Mert ha Ő egyszer valamilyen ügyet magára vett… makacs volt. Így azán megszoktam, hogy az asztal alatt tartsam a kezem, az árulkodó tremorral.

Igazi social hub volt. Testvéreivel, a tántikkal mindent megtárgyaltak, szinte napi kapcsolatot tartottak – szoktam volt mondani, ha én Pécsett tüsszentettem, Pápán, Tolnán, Baján, Nagymányokon egyszerre mondják, hogy egészségemre. Nem egy telefonbeszélgetésre emlékszem, amikor az egyik-másik tánti leltárszerűen felkérdezte, amit anyuval előtte nap beszéltünk.

Nem lenne teljes a kép apánk nélkül. 1955 karácsonyán házasodtak meg, miután a családi legendárium szerint apánk a leendő apóséknál verte a fejét az asztalba: „Nekem a borzas Kata kell!” – kijelentések közepette. (sose házasodj ünnepnapon… Amióta az eszem tudom, édesanyánk mindig erre a karácsonyra gondolt, és sírt szenteste.) Megkapta, s vitte haza Pápára. A napos vonatútra kaptak egy egész sült libát, amit apám egyedül bevágott.. „Te jó Isten! Mennyit bír enni ez az ember!” – vette észre magát anyánk, de akkor már késő volt. Új otthonában egy az ő fiacskájának „jobb partit” szánó kőkemény anyós várta. „Hadd lám, legalább tud-e tésztát gyúrni” – s végignézte azt a tésztát, hogy készül, a válla fölül. A 2 x 4 m-es éléskamrát pakolták ki a fiataloknak, épp elfért benne a vaságy, s a rendre szeptemberre megszülető Jencike kiságyát két a falba vert ácskapocsra tett deszka adta. De anyánk, az édes, megtörte az anyósékat is konok szeretetével: „Kató, te vagy itt az egyetlen normális.” – S az anyósa a halálos ágyán csak őt engedte magához. A mama gyakorlatilag neki végrendelkezett. Pápán konok szeretetével befogadta az egész család: vér szerinti rokona itt egy sem lévén, újakat keresett és talált magának.

A helyi egyetlen otp-fióknak sokáig egyetlen pénztárosa volt, kész kínódás volt vele végigmenni a Kossuth utcán: úgy tűnt: mindenkivel köszönő viszonyban volt.

Hát innen vagyunk mi ketten. Én már a tönk szélén billegő házasságuk megmentésére lettem volna hivatott. Ne haragudjatok, nem sikerült, csak prolongálnom egy forrongó állapotot. A válás után egyedül nevelt minket, mindig empátiára és tisztességre tanítva. Mind a ketten, magunk miatt rögös úton, de diplomát, doktori diplomákat kaptunk.

Bátyáméknál a három unoka után nálunk is megérkezett a kicsi Hatvani. Egyetlen leányunokája 32. születésnapján ment el. Nyakláncát, ezért is, Flóra kapja. Különös ajándék, még a síron túlról is üzen: VELETEK VAGYOK, maradékaim!

Kerestem a szavakat… Akárhogyan fordultam utánuk, nevetve elillantak előlem… Nem értem, miért ez a nagy vidámság, mikor sírniuk, igenis, nekik is sírniuk, édesanyánkat siratniuk, s nem pedig viháncolva bújócskázniuk kellene.

Többet sírtam, mint írtam.

Hát véget ért ez a túlóra is.

Laci és a csóróságunk

Szegény Laki, nincs ruhája.

Csak egy: ez a csíkos.

Így hát ebben kellett fotózni megint…

(Amikor a mostani fotók elkészültek, akkor vette az édesanyja észre, hogy, ugyanaz a kis ruhácska van rajta megint… óriási a probléma, nem is tudom, hogy felrakhatom-e a Laki legújabb képeit. Hiszen lehet, hogy alul nincs is rajta semmi, ha már ugyanarra az egy ruhára telik csak.)

((Másik verzió: tizenkettő van ebből a ruhából, mert – tudjátok – tucatban minden olcsóbb…))

Lakoncocska három elmúlt (’18.II.12.)

Telt-s-múlt az idő, híztunk és fogytunk, kilóra az előbbit s számban az utóbbit, itt, ahol a kurtafarkú malacot Is megfúrták, a Varázshegyen innen, hol Pécsett s hol ott, a távolinak érett Izében. Izé ugyan itt is van, s velünk van a mézédes gondtalanság, az átörökítettnek hitt/vélt genetikai anyagunk, mint a boldogság és gond s félelmeink legfőbb forrása: a Piki.

Itt van, s édesanyját dicséri, mindenben, attól kezdve, hogy felismerhető benne a viszonyulás és a gondolkozás alapján a genetikai “köz”, azaz, hogy “KÖZ-öm van hozzá”,  mondjuk ki expressis verbis, s tegyünk hitvallást mellette, hogy az enyém, enyém a szép hangja, a pontos intonálása, a huncutsága és a hízelkedése, a rosszalkodása is mind-mind, tudom.

Itt van, s édesanyját dícséri rajta a tiszta ruha, édesanyám jut eszembe, aki esténként a kabátkámból kifejtette a bélést, kimosta a kabátkámat, mert egyetlen nap alatt énrajtam olyan mocskos le, hogy másnap abban már nem lehetett volna bölcsibe/oviba menni, szóval kimosta, reggelig feltette a cserépkályhára, s újra visszafércelte egy napra.

Itt van, s édesanyját dicséri a választékos beszéde, azt az édesanyját, aki lassan tizenhét kilósan cipeli, ölbe veszi, hogy ezeregyedszer is VARRÓ Dánielt, MÓRA Ferencet és WEÖRES Sándort olvasson fel neki, Laci,te, hallod-e, tudod-e, hogy neked milyen egy édesanyád van?

Édesanyánk nyolcvan éves (’17.I.15.)

Tulajdonképpen az évforduló ünneplése leképezte a mi családunk gyakorlatát, ami nem követi a római jog család fogalmát. Mert, ugye volt egy nyolcvanadik születésnapi ebéd Pécsett (na, jó: Nagyárpádon), és egy vacsora Pápán. Az elsőre az ünnepelt agnát rokonai lettek meghívva, míg a másodikra a cognat rokonság.

   Család: egyazon pater familias hatalma alatt álló személyek összessége. (Na, ilyen nincsen, e szempontból a két ünneplés két egykori család leszámazottjainak összegyűlése. Ideértendők a legtávolabbi rokonság, a nemzetség tagjai (gentiles, akiknek ősei közös patria potestas alatt álltak.)

  • Rokonok (agnatio): azok a személyek, akik azonos pater familias hatalma alatt  állnának, ha a közös pater familias, a dolgos és italos SCHAFFER Mihály asztalosmester még élne.GAIUS szerint „agnát rokonok azok, akiket férfiak által közvetített rokonság fűz egybe, vagyis az azonos apától származó vérrokonok
  • Vérrokonság (cognatio): a rokonság természetes fogalma.Kognát rokonok azok,
  1. akik közül az egyik a másiktól közvetlenül (szülő és gyermek) vagy közvetve (nagyszülő, unoka) egyenes ágon származott = egyenes ági rokonok (felmenők-ascendentes és lemenők-descendentes;
  2. akik egy közös őstől származtak (testvérek) = oldalági rokonok, ezen belül is
  • közös apától és anyától származnak=teljes testvérek (germani),

A rokonság fokát a nemzés határozta meg, pl. nagyapa és unoka egymás II. fokú egyenes ági rokonai. A sógorság: amilyen fokban kognát rokona valaki az egyik házastársnak, ugyanolyan fokban sógora a másik házastársnak, pl. az anyós vejének I. fokú egyenes ági sógora.

Tehát: a nagyárpádi ünnepelők az első fokú és egyenes ági rokonságon keresztül összekapcsolódó SCHAFFER-leszármazottak. Meg ‘a’ Zengő.

A pápai ünnepelő társaság, a Hatvani ág, azaz dédapánk HOLCSEK Ferenc és menye, STOJCSICS Gizella nagyanyánk leszármazottaiból válogatódott. Dédapánk neve meg voltaképen KATONÁÉK (Erzzsi és Laci) miatt került ide.

Veteckedés (’16.VIII.21.)

_MG_9466W

Veteckedni voltunk. Azaz fotográfusembernél jártunk.

Téged, Lacika, ingyen…

Igazából Lacika miatt, aki most, másfél évesen olyan szép, hogy aligha megismételhető a kisgyermek tisztasága. Laki még a Kant-i értelemben szép, hisz akármerre megyünk vele, idegen szólítják meg, hozzá beszélnek, gügyögnek vagy kedveskednek Neki, Lakinak, aki “érdek nélkül tetszik”, s akit Anya ismét próbál az álmok mezejére csábítani a szomszéd szobában….Iciri-piciri Lacinkó épp az iciri-piciri mesét hallgatja….

Szóval – gondoltuk: mi megússzuk, elvégre a Gyermekről kell kép mindenkinek, szóval a Laciról kell kép, így én mindárt egy másnapos melős pólóban mentem. Amikor aztán nekünk is a kamera elé kellett ülni,

“anyádat látnom kéne”

Eta néni jutott – már megin, a drága jó Eta néni – az eszembe. Miilyen csodálatos rükkjei voltak Eta néninek: nézzünk csak egyet:

Egyszer volt s hol nem,valahol a boldogemlékű Kósernő (Kiss Ernő) ucában, – aova a madár is csak ritkán vetődött el, Eta néni házhoz hívta a fodrászt, s amolyan igazi “frizurát csináltatott”.

A fodrász megtette a kötelességét, majd balra el. Harmad-negyenap Eta néni keresni kedte a Dunántúli naplót, amit a munkahelyemről el is hoztam Neki. Mikor viszem át, ott kellett észrevegyem, hogy ki más is van a címlapomon, Dr. SZILI Katalinnal, a magyar parlament elnökasszonyával lefényképezve: Eta néni, új sálastul, új frizurástul…

Történt ugyanis, hogy a nyugdíjasklubba, ahova Eta néni járt, új számítógépeket kaptak, és SZILI Kati, aki Eta néni szavajárásával “Jó ember, nem tehet róla, hogy kommunista (!)”, szóval az ajándék számítógépeket a Házelnökasszony adta át a nyugdíjasoknak. Eta néni tudva, hogy ott lesz a sajtó, ekkor hívta házhoz a fodrászt, amolyan igazi “frizurát csináltatni”.

A fodrász megtette a kötelességét: Eta néni a helyi újság címlapjára került. “Eta néni – korholtam – Maga tudta ezt. Ezért csináltatott frizurát!”

“De Zsoltikám – volt a válasz – ott van ez a szegény fotográfus, annak meg kelletett (sic!) csinálni egy fényképet az eseményről. Látta volna Zsoltikám, hogy milyen hálás volt, hogy rólunk csinálhatott fényképet!”

Na, szóval ez volt Eta néni, aki tudta, hogy az Alkalmaknak meg kelletett adnunk a maguk módját – bezzeg mi, s innen indultunk: Lacit vittük veteckedni, arra nem is gondolván, hogy mi is meg legyünk örökítve. Így kerültünk mi is lencsevégre, ártatlan s akaratlan.

Nézzük a képeket:

  • Látjuk, mi van a képen. Persze: Laci csúzdázik. Igen. Hétköznapi fotó. De: melyik oldalon jön fel??? Persze, hogy fordítva.
  • MIÉRT mindenkinek az első szava Lacit látva, hogy „HUNCUT?“ Jó, Lakki tud hucutkodni. De amikor jó vagy jó akar lenni, ül, mint egy kis szent, jön valaki és mit mond: Olyan huncut…. (Különben az:::J)
  • Már megint. Akik figyelemmel kísérik Laki képeit, tudják, hogy Lakkipikki hintán érzi ég s föld között jól magát. Meg a motin. Apa nem túl nagy örömére – mert Apa esélye ezzel el is szállt, hogy utolérje.
  • Akár versenyre is hajlandó a Lakki, csak motizhasson. Istenem, na, Egyke: ilyen messzire még nem is járt tőlünk, mint a fotózkodás közben.
  • Mehemed a teheneket nem ismerte, Laci meg még a lovaknál jár, hála a háttérben szerényen ülő lovaskocsis cigányembernek, NIKOLICS Pálnak.
  • a Cica meg Lacicát nem ismerte. Ezért hagyta magához közeledni. Amiben biztos vagyok: utolára tette. Vagy hülye. Mármint a macska: ne tagadjuk meg Tőle ennek a lehetőségét sem.

De ha már mink is le lettünk, törvényes nőmmel, kattintva, ne titkoljuk el ennek az eredményét se. Na, ez az, a fel- és el- és rákészületlens_MG_9387.BWég, a frizurák hiánya, de még csak egy ingem sem akadt a csomagtartó alján árválkodva, hogy felvegyem egy fénykép erejéig.

 

 

S íme, ecco, avagy ‘vot’ ahogy az oroz mondja: ‘a’ családi fotó, a Hatvani Family, amit Laci _MG_9442Wéppen ezerrel igyekezik kimászni a képből. Így nézünk MIKI, azaz Mi ki. Anya, az Okos és Türelmes, Laki az Oktalan és Türelmetlen, és Apa, az Ok- és Türelem nélküli.

 

Im memoriam KP (’16.IV.14.)

44 éve, hogy az egyes számú általános iskola Török Bálint utcai, akkor még egyszintes épületében, az első osztályban előttem ült egy kedves, selyemfürtös fiúcska, akinek mindkét pajeszocskája, mint egy teletubby-nak vagy mint egy órarugó kunkorodott – engem egész nap játékra ingerelve.

Mikor a koreszmének megfelelően letettük a kisdobosok esküjét, gondolom, március 21-én, szüleink elvittek bennünket a Mese Cukrászdába fagyizni. Édesanyám barátnője, Ria néni akkora adagokat mért ki, amekkorákat csak tudott. A Mese cuki előtt még állt a BAUER néni, a POTE legendás rektora édesanyának hadiözvegyi jogon kiutalt dohányboltocskája… Mi a Vörösmarty utcába, Rezsőék a Kisfaludyba, Péterék, mert a KáPé volt ez a kis legényke, a Malom utcába mentünk haza. A Kis-ligetben váltunk el, hogy megmutathassam a Tapolca bűzlő, kiszáradt medrében szaladgáló patkányokat.


Általános iskolában Hoffmann Gyusziékhoz, a Nap utcába jártunk késő estig pingpongozni,s ha sokáig ott ragadtunk, Gyuszi bácsi kitépett kockás lapon írt aggódó szüleinknek igazolást, hogy ne kapjunk a nadrágunkra.
Mindkettőnk számára meghatározó nagy tudású tanáregyéniség, Balázs László (Münc papa) volt a felsős osztályfőnökünk. Péter végül is az Ő szakpárját -“TöF”- választotta a szegedi egyetemen, és a szadista Barcza Dani volt a tesitanárunk ahol is a kézi-csapatban Péter volt a kicsi, lehámozhatatlan beállós, akinek egyik fő foglalkozása volt a hatos mögé, magához szorított labdával esni be…


A gimit is együtt végeztük: Péter mindig jobb tanuló volt nálam. meg kell mondjam, a barátnőim mind belé voltak szerelmesek (de szerencsére,? velem jártak:) Évek múltán, a nagy hagyományú és kimért református gimnázium folyosóján (ahol minden diák előre köszön az idegennek is – ott veszi észre az ember, mennyire más világba csöppentm milyen színvonalas helyen van) magam láthattam és tapasztaltam: amerre járt Péter, izgatott suttogás és elharapott leányka-sikolyok előzték meg.

Nem szerették: IMÁDTÁK. Magam láttam másodéves pécsi egyetemista (lány) albérletében a fotóját gyertyával ékesített kis házi oltár-féle közepén. A felé áradó odaadást sztoikus nyugalommal viselte.


Mikor Pápán szombat esténként be-beültünk egy kocsmába, egész asztalok (Refis diákok) kerekedtek föl: Fizetünk! Jó estét, tanár úr! – köszöntek: már kifelé menet. Egyszer utánunk érkezett a hír, hogy egy diák többet ivott a szalagavató bálon a kelleténél. Péter kiment, telefonál. Mi történt?-kérdeztem. Felhívtam a családot, hogy jöjjenek a gyermekükért a kórházba, meg hogy a gyermekük nem Refis már… ennyi időbe került Péternél egy felelős döntés. Tudjuk, kit veszítettünk?

Mikor 33 évesen megkeresztelkedtem, nem volt kérdés, hogy ki lehet a keresztapám.
 Széle-hossza-nincs baráti körömből Ő volt a Gyermekkori Bará, a vallását nemcsak gyakorló, de mélyen megélő római katolikus. Ő is természetesnek vette a választást, s mikor pár hete a kórházban ránk kérdeztek, ki, kije vagyok Neki, Péternek, büszkén mondta: A keresztfiam. Majd nevetve hozzátette: Nem kellett TARTANOM a keresztvíz alatt…

Látogatásaimkor jókat nevettünk, vagy csak aludtunk együtt, mikor beszélni se ment már Neki: én a támla nélküli fehér műanyag hokedlin, Ő az ágyában, a párnán, amit bevittem Neki.

Betegségéről értesülve Héjj Andreas barátunk rákérdezett: érte-e Pétert valami nagy trauma az elmúlt években… tudjuk, hogy igen. Péter született igazgató volt, kb. a gimnázium újraindításától és folyamatosan. Kiválasztása a kiváló tanárikar-építő BUJÁKY Miklós hihetetlen érzékét dicséri. Végülis igazgató volt Ő helyettesként is. S a Bölcs ennek magában örvendett, s mérget csak másnál szült. Meg-nem-hosszabbítását, s mélyen érdemszegényebbre cserélését, mint a minőség embere, nagyon megsínylette. Legyen tanulság ez a döntéshozóknak, s az Ő fejeik fájjanak: mert Péteré már nem fog fájni a Refi dolgai miatt.


Nem tudom, ki lép a helyébe, de még egy dolga lesz az utódnak, mert mi mindig azt beszéltük, hogy annak idején a Keresztapám kézen fogva viszi a kisfiamat, Lacikát a első tanítási napra, a Pápai Református Kollégium Gimnáziumába.

Utolsó vasárnapján lelkemre kötötte, beszélni nem tudott már, le is írta: Hozzál Nekem FAGYIT. De a következő vasárnapra már csak magamnak vehettem meg azt a fagyit. Vaníliát eperöntettel. Péter már nem kért belőle.

Büszke vagyok rá, hogy ilyen Keresztapám volt.DSC08689

Évforduló (16.II.12.)

IMG_4282Délben felötlött, hogy egy évvel ezelőtt ilyenkor tarokkoztunk VÖRÖS Lacival (LACI!!!), MAYER Matyival és HÉJJ Andreassal, részben, mert nem tudtam magammal mit kezdeni, amíg Ágit a szülőszobán méh-összehúzások ostromolták, előtte SZÖGEDI Lacival (LACI!!!) futottam össze a PAULUS előtt (ugyan, a névadáskor mi dönthetett dr. GOEBBELS és Ervin ROMMEL helyett éppen PAULUS, a sztálngrádi vesztes mellett??) szóval, amíg LACIKA odabenn tologatta a színrelépés időpontját, addig mink idekinn tarokkozva vártuk a hírt Róla, akiről tudtuk, hogy nem “Jó gilette”, hanem, hogy LACI LÉSZEN, akkor már felsejlett a Lacika, de a Lacinkóról fogalmunk sem volt, s én a legelőő körben félreértve egy bemondást kiraktam a XXI-esemet, amit azonnal polgármesteri kalapra konvertáltak, mondom a legelső lapomon elbuktunk, no, de Mátyás király is elvesztette az első ütközetét.

Rorate Coeli desuper – harmatozzatok Egek odafentről, exultate iusti iin Domino, -örvenendjetek az Úran igazak: Lacinkó egy éves!

IMG_4297

A családi képen persze, hogy ott konyleskedik a barna cukor, azaz Brown SUGAR, azaz SUGÁR barna a legifjabb keresztfiam, akit én tarthattam keresztvíz alá a későbben kiderült, hogy Parkinsonos sorstárs plébánosnál a Bártfában. Barnus hihetetlen vitalitása permanens gyermeki csintalankodásban merül ki, de mindez felnőttes finomsággal színezve.

 

 

Fütyfürütty (16.I.18.)

IMG_4020 IMG_4047 IMG_4049Kaptam egy könyvet arról, hogy hogyan neveljük a fiú gyermekünket.

El is olvastam.

Egy ausztrál csávó írta: semmi. Pedig: szuperlatívuszokkal harangozták be: a Feleségem és Ágota. Mind a ketten 2-lányos családba születtek és nőttek fel. Sosem birkóztak, sosem verekedtek, se a testvérükkel, sem másokkal. Nem kellett eldönteniük, hogy ki a falkavezér. Tehát jószerével közel s távol csak lányok voltak a családban. Fogalmam  nincsen, hogyan nőttek fel, de biztos nem kellett kergetni őket sem a körömvágó ollóval (nem emlékszem, mi fájt a körömvágásban, de be tudtam tőle vizelni, mint a csiklandozástól is), sem “kézmosás” után a törölközővel, fehérrel ami persze valahogy mindig óriási fekete foltot mutatott kézmosás után is, pedig nekem, úgy éreztem, hogy a bőröm feslik le az ujjaimról, annyit mostam…

Pedig az ausztrál csávó olyan okos dolgokat írt a fiúkról, hogy a két pedagógus felső fokú végzettségű (egyik bölcsész a másik meg természettudós szakterület), órákat tudtak eszmét cserélni róla, és komolyan bólogatni, hogy igen, ez bizony így van. Talán Lacának van igaza, aki szerint a kisgyermekesek olyan triviális állatságokkal terhelik a környezetüket, hogy nem érdemes őket hallgatni sem?

Szóval az ausztrál csávó egy jól körülhatárolható célcsoportnak vetette papírra a gondolatait: azoknak az anyukáknak, akiknek nem volt más a családjában, csak lány, leánka, csaj, leány, bocs, a többi szinonímám nemigen tűri a virtuális nyomdafestéket, s tudják, nem-tudják: nemsokára “az ÉN édesanyám” lesznek, azaz a FIÚ gyermeknél még az anyuzásban is lesz egy kis versengés, amiben a saját márka kétségtelenül jobb a másikénál.

Nem vagyok benne szakértő: a különbség nem biztos, hogy ebben a kicsinyke appendixben lapul, de hogy ebben testesül meg, az minden kétséget felülmúl. EZ az apró kis különbség, Erdélyben fuszulykának, tulajdonosát fuszulykásnak hívják, hiszen tényleg olyan, mint a falusi szárazbab termése, amikor a ritkás beporzás miatt egyenetlenül csak néhány szem fejlődik ki a paszuly hüvelyében, ha ne hagyjuk a szó által a témától eltántorodni.

Szóval, ha már ennyire hülye ez az európai névadás rend, hogy a biztos anya, a mater certa est ellenében az apáról kapja fő szabályként a nevet, ami ugye különböző vélelmek sokaságát indikálta a római jog óta … álljunk meg itt egy gondolat erejéig. Az a gyanúm, hogy amíg a férfi-sovén vicc szerint a nők túlélését az ‘evil-úció’ viharos évmilliói alatt egyedül az eredményezte, hogy közben alattomosan összenőttek saját nemi szervükkel, szóval becsapták a derék férfiakat úgy en gross, a nők, a nőstényke becsapták a férfiakat, mint hímeket – általában. De a nagyban történt átverés mellett a nem-kevésbé rafinérozott kis feminin egyedek is megcsinálják a maguk átverését: ehhez asszisztál Nekik a jog is: a férfi nevére íratja fő szabályként az utódot, hogy a férfi aztán a maga genetikai örökítőanyagának túlélése célját maga elé téve föl, segítse a nőt a saját programja beteljesítő véghezvitelében… Különben mindegy. Lehet az emberfia akármilyen okos: szülőnek lenni jó.

S jó persze a lányos apukának is, hiszen fiús apa aliha várhatja el az utódjától, hogy X évesen is ölébe kucorodva cirka-marókázza, de azért fiús apukának lenni, római jog ide vagy oda, praesumptio iuris föl is le is: MÁS, szárazabb érzés.

S ez az amit a lányok ha nem is tudnak, de éreznek. Tegnap is Lacikát két igazán csodálatos nő fürdette. Zárt ajtó mögött, persze, “meg ne fázzon”. De valójában ez a Fütyfürüttynek szóló szertartás intimitása kisugárzott a kulcslyukon.

S Lacinkó Kicsinke ezt a világ legtermészetesebb módján viseli el: most tanulja. Elemi ösztöne a rajongás középpontjában sütkérelni. Kitűnően csinálja. Pedig, s ez látszik azon, hogy bánik Fütyürüttyel. Úgy látom, nem vette még észre, hogy mi miatt imádjék a lányok őt annyra. Húzza, vonja (baranyaiasan ‘húzi’ és ‘voni’ meg ‘rángati’), tépi, szinte fáj nézn. Majd felderül a néző: megpiszkálja a fogkefével. (Eszközhasználó, na…)