Lakoncocska három elmúlt (’18.II.12.)

Telt-s-múlt az idő, híztunk és fogytunk, kilóra az előbbit s számban az utóbbit, itt, ahol a kurtafarkú malacot Is megfúrták, a Varázshegyen innen, hol Pécsett s hol ott, a távolinak érett Izében. Izé ugyan itt is van, s velünk van a mézédes gondtalanság, az átörökítettnek hitt/vélt genetikai anyagunk, mint a boldogság és gond s félelmeink legfőbb forrása: a Piki.

Itt van, s édesanyját dicséri, mindenben, attól kezdve, hogy felismerhető benne a viszonyulás és a gondolkozás alapján a genetikai “köz”, azaz, hogy “KÖZ-öm van hozzá”,  mondjuk ki expressis verbis, s tegyünk hitvallást mellette, hogy az enyém, enyém a szép hangja, a pontos intonálása, a huncutsága és a hízelkedése, a rosszalkodása is mind-mind, tudom.

Itt van, s édesanyját dícséri rajta a tiszta ruha, édesanyám jut eszembe, aki esténként a kabátkámból kifejtette a bélést, kimosta a kabátkámat, mert egyetlen nap alatt énrajtam olyan mocskos le, hogy másnap abban már nem lehetett volna bölcsibe/oviba menni, szóval kimosta, reggelig feltette a cserépkályhára, s újra visszafércelte egy napra.

Itt van, s édesanyját dicséri a választékos beszéde, azt az édesanyját, aki lassan tizenhét kilósan cipeli, ölbe veszi, hogy ezeregyedszer is VARRÓ Dánielt, MÓRA Ferencet és WEÖRES Sándort olvasson fel neki, Laci,te, hallod-e, tudod-e, hogy neked milyen egy édesanyád van?