Nem talált szavak (’20.V.20.)

végül nem mertük mutert megbilincseltetni

Nem találom a szavakat…

s nem csak a Parkinson miatt. Akárhogyan fordulok utánuk, nevetve elillannak előlem… Nem értem, miért ez a nagy vidámság, mikor sírniuk, igenis, nekik is sírniuk, édesanyánkat siratniuk, s nem pedig viháncolva bújócskázniuk kellene.

Hát véget ért a túlóra: ledolgozva egy munkás élet, csak azt a szörnyű véget, csak azt tudnám feledni. CSAK AZT, hogy idén már nem is láthattuk egymást a koronavírus járvány miatt. Hát lejárt a kiszabott idő, és a tolnai szövőgyári munkásnő és asztalosmester hét gyermeke közül harmadik, világlátott gyermeke hazatért a Teremtőjéhez. De előtte szép és teljes élethez volt szerencséje. Beutazta Európát, kétszer is találkozhatott szent II. János Pállal, járt az Egyesült Államokban, látta a Niagara vízesést.

Ja, Niagara: tudni kell hozzá, hogy édesanyánk egy füttyöt nem értett angolul, s mikor a vízesésnél mi lementünk a kanyonba, Őt egy kényelmes padon hagytuk, hogy várjon meg bennünket. Mikor aztán megjöttünk érte, felettébb bizalmasan búcsúzott el az időközben mellételepedett barna bőrű fiatalasszonytól. A történet most kezdődik: Ki volt ez? – Muter mondta a nevét. Honnan? Pakisztánból. S képzeljük, még csak 18 éves! Tavaly esküdtek, és most itt a család, de Ő nem tartott velük, mert veszélyeztetett terhes. Kisfiú lesz. Mind a mai napig nem tudjuk, hogy sok egyébbel együtt hogyan nyerte ki ezt az információhalmazt a kis pakiból. Egy biztos, hogy volt egy láthatatlan kulcsa az emberekhöz.

A családban és ismerősök között hány meg hány fogalmazást diktált, keresetet fogalmazott, igen, Ő, és nem én. Különös érzéke volt az idősekhez és a konfliktusok feloldásához. Ha Tapolcára mentünk, félrevonultak Mamussal – hogy aztán megnyugodva térjenek vissza közénk.

De maradjunk még Amerikánál: amikor foglaltam a helyjegyet Neki, gondosan ablak mellé ültettem, hogy a nappali úton láthassa az átszelt óceánt, és a landolás közben nézhesse a keleti partvidék agglomerációját. Mesélte, hogy nem akart ablakhoz ülni, félt, hogy szédülni fog, ha lenéz, szólt a stewardess-nek, aki mosolyogva megmutatta, hogy ha nem szeretne lenézni, akkor le kell húznia a redőnyt. Mondanom sem kell: győzött a kíváncsiság, s visszafelé már az ablak mellé KÉRTE foglalni az ülést.

Szóval, s ez is Ő volt, ahogy mentünk érte a JFK reptérre, elgondolkoztam: egy szó angol tudás nélkül egy ismeretlen szövegű meghívólevéllel a KÉZBEN elindulni és beutazni vele a fél világot. Hogy csinálta? Láttuk is: a bevándorlási tiszt megnézhette azt a papírt, de Anyánk ki NEM adta a kezéből, a két felső sarkát szorongatta. Mert kisebbik fia azt mondta, hogy ez az ő útlevele, oda ne adja senkinek. Mind a mai napig nem tudjuk azt sem, hogy miként folyt le a bevándorlási tiszttel a beszélgetése a budapesti nagykövetségen, de a vízumot megkapta. Talán segített a Cornell-es professzor meghívólevele?

Persze, az amerikai útja nem volt előzmény nélküli: amúgy a tántik belföldi, egymást látogatási útjaikról (egyeztetés nélkül egymáshoz utazás után a testvér lakása előtt a lépcsőházban bőröndön éjszakázás helyett a szomszéd hívta be, vagy rossz vonatra szállás után a vasúti tölésen bicikli-stoppolás, vázon utazással.)

Aztán ketten a nővérével keresztül-kasul beutazták egész Európát. Térden felmentek Szent Péter trónusához, kávéztak „nem lehet olyan drága egy kávé, hogy ketten ne tudjunk egyet rendelni” Párizsban, rágyújtottak Amszterdamban, ettek Berlinben és ittak egy ale-t (Jól van, no: elhozták a pintes poharat is 🙂 Londonban. Jól tették.

A betegségemről szinte sosem beszéltünk. Úgy éreztem, magát okolja benne, hiszen az Ő édesapja volt mind piás, mind pedig epilepsziás, s ha valahonnan, akkor az Ő révén örökölhettem. Ha a remegő kezemre nézett, kis felhő szaladt át a tekintetén, ilyenkor elkeseredésébe önvád vegyült. Hogy tudtam volna megmagyarázni Neki, hogy nem az ő hibája? Mert ha Ő egyszer valamilyen ügyet magára vett… makacs volt. Így azán megszoktam, hogy az asztal alatt tartsam a kezem, az árulkodó tremorral.

Igazi social hub volt. Testvéreivel, a tántikkal mindent megtárgyaltak, szinte napi kapcsolatot tartottak – szoktam volt mondani, ha én Pécsett tüsszentettem, Pápán, Tolnán, Baján, Nagymányokon egyszerre mondják, hogy egészségemre. Nem egy telefonbeszélgetésre emlékszem, amikor az egyik-másik tánti leltárszerűen felkérdezte, amit anyuval előtte nap beszéltünk.

Nem lenne teljes a kép apánk nélkül. 1955 karácsonyán házasodtak meg, miután a családi legendárium szerint apánk a leendő apóséknál verte a fejét az asztalba: „Nekem a borzas Kata kell!” – kijelentések közepette. (sose házasodj ünnepnapon… Amióta az eszem tudom, édesanyánk mindig erre a karácsonyra gondolt, és sírt szenteste.) Megkapta, s vitte haza Pápára. A napos vonatútra kaptak egy egész sült libát, amit apám egyedül bevágott.. „Te jó Isten! Mennyit bír enni ez az ember!” – vette észre magát anyánk, de akkor már késő volt. Új otthonában egy az ő fiacskájának „jobb partit” szánó kőkemény anyós várta. „Hadd lám, legalább tud-e tésztát gyúrni” – s végignézte azt a tésztát, hogy készül, a válla fölül. A 2 x 4 m-es éléskamrát pakolták ki a fiataloknak, épp elfért benne a vaságy, s a rendre szeptemberre megszülető Jencike kiságyát két a falba vert ácskapocsra tett deszka adta. De anyánk, az édes, megtörte az anyósékat is konok szeretetével: „Kató, te vagy itt az egyetlen normális.” – S az anyósa a halálos ágyán csak őt engedte magához. A mama gyakorlatilag neki végrendelkezett. Pápán konok szeretetével befogadta az egész család: vér szerinti rokona itt egy sem lévén, újakat keresett és talált magának.

A helyi egyetlen otp-fióknak sokáig egyetlen pénztárosa volt, kész kínódás volt vele végigmenni a Kossuth utcán: úgy tűnt: mindenkivel köszönő viszonyban volt.

Hát innen vagyunk mi ketten. Én már a tönk szélén billegő házasságuk megmentésére lettem volna hivatott. Ne haragudjatok, nem sikerült, csak prolongálnom egy forrongó állapotot. A válás után egyedül nevelt minket, mindig empátiára és tisztességre tanítva. Mind a ketten, magunk miatt rögös úton, de diplomát, doktori diplomákat kaptunk.

Bátyáméknál a három unoka után nálunk is megérkezett a kicsi Hatvani. Egyetlen leányunokája 32. születésnapján ment el. Nyakláncát, ezért is, Flóra kapja. Különös ajándék, még a síron túlról is üzen: VELETEK VAGYOK, maradékaim!

Kerestem a szavakat… Akárhogyan fordultam utánuk, nevetve elillantak előlem… Nem értem, miért ez a nagy vidámság, mikor sírniuk, igenis, nekik is sírniuk, édesanyánkat siratniuk, s nem pedig viháncolva bújócskázniuk kellene.

Többet sírtam, mint írtam.

Hát véget ért ez a túlóra is.