Muzsika

Emlékeim a muzsikáról

I. Inroductio

Házi feladatot kaptam. Érdekes a helyzet: lassan ötven vagyok, életem utóbbi felében nem is kaptam (inkább adtam) házi feladatot. Nem is kötelezőt: „csak” a lelkiismeretemre volt bízva, hogy megírom-e. Na, ennél szigorúbb hajcsárt még lehet elképzelni, hisz a Feledés és a Lustaság egymást beelőzve harcolnak a szerény eszközökkel operáló Lelkiismeret ellen.

De az ellentábor két Nagy fegyverrel kellett szembenézzen.

Az egyik: nonszensz: tanárom, aki utoljára 30 éve (most veszem észre) tanított. Akitől utoljára három évtizede kaptam otthoni gyakorolni-valót. Megjegyzem: már akkor is öléggé étvágy-determinált voltam: ha tetszett a penzum: gyakoroltam, ha nem – hát nem. Mert hát nem általános, vagy középiskolai tanárom volt Ő, a Nagy: hanem zeneiskolai: a hegedűtanárom.

A másik: az akaratom. Dolus directus-om, egyenes szándékom: még nagyobb nonszensz. Tudniillik: én már régóta akartam írni erről. Össze szerettem volna foglalni, hogy hogyan került, mit jelentett és mivé vált a zene az életembe(n).

A hegedűtanulás kezdetei az életemben eltűntek a történelem homályában. Biztosan van oka is ennek, én bizony nem emlékszem, hogyan is választottuk a hegedűvel egymást. Rossz házasságnak bizonyult, s szerelemnek sem volt nagy. De. Semmiképpen nem volt sem jelentéktelen, sem értelmetlen.

Kezdjük a hegedű előttről, ugye: szolfézs. Hát ezt egy csodálatos néni tartotta nekünk. Honnan, honnan nem: ismert. Jújj, féltem Maradicsági – ki tudta akkor, hogy ez két név? – ettől a (rólam is való) mindent tudásától. Később kiderült, hogy a muzsikálásban nálam sokkalta tehetségesebb bátyám már megalapozta itt a család hírét-nevét, amin én már jószerével csak rombolni tudtam. De azt legalább vidáman. Itt sem készültem agyon magam az órákra: ritka vendég volt nálam a megírt házi feladat.

Megismerkedtünk a do-mi-szóval, ugye- Ági néni, a három jó barát; dehogy dúr hármashangzat, ha az egyik vonal közé csücsül, akkor a másik kettő is ott keres magának helyet… Istenem: zenepedagógusok! Ha valamire nagyon kell vigyázni, ma is mondom (na, kitől van?): mintha a kismadár nyakacskáját fognád… úgy vigyázz rá…

Kismadár! Kis-ma-dár! Ha már elég öreg leszek, gondolom, ilyeneket fogok álmodni vele, hogy: „Én nem akartam! Én csak nem figyeltem oda! – s a kismadár megfulladt, mert egy óvatlan pillanatban megszorítottam a nyakát.

Nem emlékezem, kristálytisztán, melyikük, az én zenedei Őrangyalaim közül látott meg s vont felelősségre: a hegedűtok, hiba csúszik olyan jól a havon, a Somogyi József frissen felállított Petőfi szobra melletti lejtőn, bizony nem szánkó… Édesanyámnak elmondták-e? Gondolom, s Ő aligha lepődött meg rajta.

II. Szerelmek

1. Aztán az évek észrevételenül egymás után ellibbentek. Az első, aki megfogott: ki más is lett volna, mint az Örök Gyermek, akit az Isten is szeretett.

Milos Forman filmje jut eszembe. Egy elmegyógyintézetben egy tapasztalatlan lelkiatya próbál hozzáférni egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után levő emberroncs élete titkaihoz. Peter Schaffer drámájába itt zuhan bele a zseni. Óriási súllyal: egy tollpihe súlyával. A beteg elmeséli, hogy a császár udvari zeneszerzője volt. Klavichordhoz ül, s egymás után játssza elfeledett nagy művienek híres témáit. A lelkiatya egyiket sem ismeri fel. Egyszer csak egy napsugár: egy kis Mozart muzsika. A gyóntatópap arca felderül, és boldogan folytatja a melódiát… A beteg arca elszürkül: igen, ez Ő. Az Ő muzsikája, Wolfgang Theophylos-é, akit saját latinos fordításában Amadeus-ként ismert meg a zenetörténet.

Hát én sem jártam másképpen. Az Istenek Kegyeltjének a muzsikája fogott meg először. Gondolom, szokványos a történet, nem nagy durranás Mozartba beleesni: egyszerűen jó. Aztán megismerkedtem olyanokkal, akik az én mércémmel egészen hihetetlenül korán döntöttek, hogy az életüket a muzsikának szentelik. Hát ja, addigra Durbints Sógor almabor és Éva vermut mellett (igen a mi életünkbe Éva vermut képében köszöntött be, keserédes volt és izgalmas) rengeteget vitatkoztunk a zenéről. Ki a nagyobb: Bach vagy Beethoven? Muszorgszkij vagy Wagner? Erre az időre Mozart már kis pisis volt nekünk. (ismertük, de nem fogtuk föl a Don Giovanni-t és a Requiem-et, hjába: nem volt meg a korunk hozzá.)

Közben a hegedűleckék csönben és különösebb eredmények nélkül zajlottak. Mondjuk úgy, hogy hegedűben a light-osabb Vivaldi-ig illetve az imádott Kaiser etüdök-ig jutottam el.

Annál messzebbre vittek a magán típusú zene-filozófiai viták és zenész-etikai kérdések. Mire van joga egy (zene-)művésznek?

Egy más(ik)nap reggel a Barátomat látogattam meg, aki a volt lenti-fönti nagyanyja szobájában próbálta összevadászni az előző nap szilánkjait. Szilánkok közül sok a lepedőjén volt, néhány meg még a lábában, széles műanyag szigetelő szalaggal leragasztva. „Nem tudod, hogy kerül ez a rengeteg üvegszilánk a lábamba?” – fogadott. Véletlenül, talán a rendőrség elől futtunkban kijózanodtam, szóval tudtam. Felsétáltunk Bugajev barátommal a városba, és egy nagy betörött kirakatüveg előtt álltunk meg. „Kandúrral vitatkoztatok a Csillagban.” „Nem mondod, hogy Kandúr vágta el a lábamat?!” „Nem. Elvágtad azt Te magad. Amikor ugyanis azt állítottad, hogy egy művésznek mindenhez joga van, éppen itt, a kirakatnál álltál… szóval azt mondta, hogy akkor ugorj be ebbe a kirakatba…”

Megtanultam, hogy bár a teoretikai vitáknak különösen nagy a súly(osság)a – s végzetesen kicsi az értelme.

2. Vissza a muzsikához: A Kedvencek-2: János Sebestyén. A weimari hegedűstől a játékos öregig: a Passiók, a Fúga Művészete, és a Musicalisches Opfer R.I.C.E.R.C.A.R. Az uralkodónak a fiát (C.Ph.E.) promotáló mester állítólag először látott pianofortét. Kapott hozzá improvizálni egy irdatlan kromatikus (Wohltemperisches Klavier?) szart tartalmazó kilenc (!) ütemes fúgatémát… oszt mit csinált belőle? Rejtvényeket. Rák, tükör, augmentálás és izék… mit nem mert ez az ember a hangjegyekkel csinálni? Ja: s mindez, ami engem lenyűgözött: hangszerelés nélkül. Nem is tudjuk, mivel kéne lejátszani. Ez az ember a XVIII. század közepére, ott, Lipcsében, a 300 fejedelemségének egyikében hangszer nélküli, előadást akár nem is igénylő, modern mai szóval: virtuális muzsikát volt képes produkálni.

Jól van, no, meg a Brandenburgi Versenyek.

Hamburgba nem vették fel karnagynak. Azóta is ezen röhögök: kit akarhattak a hamburgiak?

Két asszony, ezekből az első egy Bach maga is. Húsz gyermek, második házasságában 13… Szorgalmas ember, protestáns etika: havi egy kantátára szegődött. Fel lehet ezt fogni?

Volt alkalmam megnézni a Thomaskirche darabos, primitív orgonáját – hogyan tudott ezen játszani? Pár kombináció, tucatnyi hangszín. S mi jött ki belőle: a Kontrapunkt apoteózisa. Tizenhat láb a legmélyebb, szűk menzurálású, hogy a polifónia teljes fényességében csilloghasson.

Ja, és az akkor már évszázadok óta történelmet író emberiség, kis híján megfeledkezik róla. Igaz-nem-igaz, egy Mendelsohn-nak kellett a Máté Passióval a már-már elfeledett János Sebestyént feltámasztani…

3. WAGNER. Ez már Budapest. Mai szemmel feltétlenül ápolatlan, hosszú hajunk és göndör szakállunk volt. Barátom egy Majakovszkij (ma Király) utcai albérletben lakott, egy egészen kicsi számmal tetovált alkarú Holokauszt-túlélő néninél. Nellike egyedül jött haza az egész családjából,s valahogyan sikerült kiutaltatnia magának a szomszédjuk lakását. Lassan ezer éves volt, hihetetlenül olvasott és még a mi szemszögünkből is mérhetetlenül rendetlen. A konyhájában derékig állt az 1945 és 1985 között felhalmozódott szemét. Egyszer az ötvenes években leejthetett egy nyers tojást: feketére kövesedett fehérjéjét 1986-ban spakniztuk fel a konyha kövéről. „Tényleg, mikor beköltöztem, itt mintás volt a cementlap!” – nyugtázta Nelli egyszer az egynapos takarításunk eredményét. It láttam először sötétbarna típusú Lehel hűtőszekrényt. (Olyan koszos volt…)

Esténként, miután a Dohány utcában hozzánk hasonló szakállasoknak osztogatott pászkát ettünk vörösborral, Barátom a billentyűk közé csapott: hajrá Wagner! Ez az artikulátlan üvöltésünkel kísért műsorszám aztán megtette a hatását: előbb-utóbb lejött a felső szomszéd. (Nelli ugyanis elég süket volt, pedig elég Wagnert hallgathatott a KZ Lagerban – mondjuk, e zenei tevékenységünk erkölcsi értékéről időnként aggályainkat fejeztük ki egymás felé) EZ a rész Lipótváros: a felső szomszéd se vasárnap pihent. Mink az ajó kinyitható kis ablakánál jólnevelt módon elbeszélgettünk az előbb még üvöltözött zenéről…

Egy más(ik)nap este szintén a Barátomat látogattam meg, pászkát vacsoráztunk és alkoholt fogyasztottunk, a Barátom zongorázott, és üvöltöztünk… na, innen nehéz elmesélni: lejött a fenti szomszéd, a Barátom kiment … és szabódás és értelmes csevegés helyett elküldte melegebb éghajlatra. Többet szegény zsidó felső szomszéd nem jött le, akárhogyan üvöltöztünk. Nekünk volt kényelmetlen. Nekünk hiányzott. A Walkürök kilovaglásáról ennyi az én történetem.

Évekkel később Auschwitzban járva Nellit az Appelplatzon idéztem meg, és az igazán érdekes kiállítást néztük meg a magyar barakkban. Wagner zene ment végig. A mi Ferink zabigyerekének zabivőjéé.

4. MUSSZORGSZKIJ-RAVEL. Mert Mogyeszt Petrovics muzsikája nekem semmit sem ér a Ravel hangszer-érzékenysége nélkül. Bátyámat már említettem, s a M-R-duó ugyan csak negyedik a sorban, de időrendben a legelső: a látható- szinte kézzelfogható zenére bátyám nyitotta ki a szememet. Szerencsés voltam. 1960-as 70-es vévekben szalagos magnón állandó vendég volt otthon a Beatles, s 0 éves koromtól mind a ami napig hallok hangszeres élőzenét. Bár a nagybőgőmből mára szobadísz lett, és bárszekrénnyé átalakításnak néz elébe, bátyám gyermekei mind különböző mélységben megmártóztak a komolyzenében.

Kísérletező kedvemet is ez a látható zene, a zene láthatóvá tétele hozta meg: volt egy nagy, kényelmes, párnás fülhallgatóm. Mikor első unokaöcsémmel várandósan sógornőm panaszkodott, hogy amíg a méhmagzat nem tud aludni, addig neki sem megy, úgy döntöttem, felrakjuk a fülhallgatót a hasára és nyomunk Neki – azaz a magzatnak egy kis éji zenét: azaz altatót. XVIII- századi cembalóversenyket illetve Maurice André-t nyomtunk, (később Márk zongorázott és semmi jelét nem mutatta még a megőrülésnek), szóval mihelyst sógornőm elszenderült: azonnal a legmodernebb new vawe-es hazai borzalomra kapcsoltam. A sógorő aludt, de a hasa önálló életre kélt: az üvöltő és idegesítő zenétől majd’ kibújt Márk.

Kissé egyszerűbb kísérlet volt 1984-ben a hegedűtanárnőmnek ajándékba adni a hazai rockszakma azóta alapműveként elhíresült A.E. Bizottság Egészségügyi Tánczenekarának „Kalandra fel!” című első nagylemezét, ami nemes egyszerűséggel azzal az üvöltözéssel vette kezdetét: „Mit látsz Laca?” „Egy nagy segget látok, de nem is látom, lehet, hogy halluciálok!”

A festő barát posztumusz tárlataként elhíresült darab hallgatása közben ma is olyannak látom a gnómot, a kijevi nagykaput, a csibék táncát a tojásban, amilyennek a bátyám elmesélte gyermekkoromban.

5. A SPIRITUÁLÉ. Valahol a Golgen Gate Quartet-nél kezdődött. 1934 óta énekelnek együtt. Persze a founding fathers közül már egy sem él. Utoljára Orlandus Wilson ment el közülük. S még volt szerencsém az agyvérzést túlélt 80 éves Wilsont énekelni hallani Kecskeméten.

Aztán hallgattuk az Abyssinian Baptist Church vokálját a 138th utcában. Mink akkor éppen a 134. utcában szálltunk meg, gondoltam, egy órával előbb csak oda kell érni. De az egy óra kevés volt. Jöttek a nagy csatahajók: a 3-400 fontos feka dámák, 6 láb magasak és malomkeréknyi kalapjaik alól kandikáltak ki. A szervezők a látványosságot hajhászó nézősereget be sem engedték a templom utcájába. Minket sem. Elkéstünk. Nem hatott, hogy Európából jöttünk zenés istentiszteletet hallgatni: voltak a lemaradottak közt ausztrálok és eszkimók is.

Helyette megnéztük -hallgattuk a szomszéd utcák egyikében (137.) a Zion Nővéreit és egy Hip-hop misét. A Zion Nővéreit Válogató Bizottság alighnem elsődleges szempontként a kiválasztottak élősúlyát veszi figyelembe, természetesen a bőrszín után. Zion Nővérei ugyanis – ha a Presbitériumuk szignifikanciáját elfogadjuk – mind, egytől egyig feketék, és bőven verik a 200 fontot.

Bármelyik déli állambeli farmer ma is büszke volna rájuk, hogy milyen jól tartja őket. A Nővérek, teljes terjedelmükben szemben felültek a nétősereggel szemben és előadták magukat: óriási pávatoll legyezőiket suhogtatták. Melegük volt. A zenei program semmi különöset nem hozva is persze különb volt a világ bármelyik nem-Manhattan-i egyházának vasárnapi isntentiszteleténél. De a hip-hop mise… először a szokásos jó súlyban körbejárt 3-5 kolidzs korú diák. Alaosan megnézük őket földig érő, kerek vonalaikat jól kihangsúlyozó narancssárga klepetyusuk miatt, Ők is alaposan szemrevételeztek bennünket – a fehér bőrszínünk miatt. Persze, mi ketten voltunk csak fehérek az egész vasárnapi gyülekezetben, hasonlított a helyzetünk ahhoz, amit Mbabane-ban, III. Mswati székesfővárosában éltünk meg. A fekete anyuka pironkodva, igen, a feketék is tudnak elpirulni, húzta el a két tátott szájú kisiskolást, akik alighanem nem sok fehér embert láttak kószálni Mbabane-ban. Visszatérve Manhattanbe, először csak annyi, hogy ha bármilyen súlyproblémád és ebből fakadó önértékelési zavarod van, látogass el a Manhattan-i 130th utca környékére. Meg fogod látni, hogy nem is vagy olyan nagy és kövér, illetve ellesheted, hogyan kell viselkedni és élvezni, ha valakinek a Teremtő (és saját étvágya) ilyen jelentős méreteket adott. Szóval, megnéztek bennünket és egyszer csak a padok között négykézláb beszalad egy majomforma néger srác. Kikapja a mikrofont az egyik gospel-énekes kezéből, s bemutatkozik (Hofi Géza jut eszembe: „beszél!”). Ő a Reverend domine, a mai istentisztelet vezénylő tiszteletes, igen, így: narisárga pólóban és vakíó fehér, új edzőcipőben, amiről lóg még az árcédula (ottjártunkkor ez volt a Manhattan-i divat). Oda is jött hozzánk. Ti nem vagytok e Gyülekezet tagjai… (Honnan látta?) Merről érkeztetek? A 135th utcából…Taps nektek, egy bukfenc, egy-két párducugrás és folyt a vasárnapi mise tovább…

Soweto Gospel Choir. Ők, akik nem jöttek szinte sehonnan: Soweto ugyanis South West Town-t, délnyugati városrészt jelent, s bár neve nincs a városnak, és 120 főre jut egy folyóvizes csap és 1200-ra egy vízöblítéses vécé, mégis a világ egyetlen helye, ahol egy utcában kettő Nobel békedíjas született (Nelson Rolihlahla Mandela, Madiba, 46664, és Desmond Tutu püspök). Itt szabadon és vadon terem a hamisíthatatlan afrikai gospel. Mondjuk hozzánk legközelebb Bécsben léptek fel, pár éve: emlékezetes koncert volt: a kis busman zenekarvezető kitűnő rendet-fegyelmet tartott a nála legalább egy fejjel magasabb zuluk és xosák között: egy lándzsával (nem karmesteri pálcával).

A capella – ja: a Teremtő szabad ege alatt, a mennyezetet a csillagok adják. A másik forrás az családjuktól messzire szakadt aranybányászok. Napi 12-14 óra munka után a szállásaikon honvágytól és hittől édes dalokat fabrikáltak. Mint pl. a Ladysmith Black Mamabzo. A dallamos nevű Shabalala család vezetésével négyszeres Grammy-díjasok, 1988 és 2013 között. Web: http://mambazo.com, lehet afrikai a capella muzsikát hallgatni, letölteni ingyen! Egy családból, egy törzsből valók, hogy-hogy-nem a hangjuk egybecseng. Világhíres fényképük, mikor a brit királyi zenekarral elsőre sikerült egy hangfelvételük, akkor az egyikük (mellesleg nemzeti ruhában) óriásterpeszben akkorát ugrott hogy bármelyik élsportoló megirigyelhette volna. És nem rúgta fel a stúdiómikrofont. A nagytiszteletű Royal Philharmonic Orchestra először megrémülni méltóztatott, majd folyt tovább a hangfelvétel. Szeptember 26-án megyek a koncertjükre Notinghambe 🙂 – szinte egyenesen Nigériából.

6. Hegedű.

Hát, hogy hogy s miképpen lettem én éppen hegedűs tanonc, azt a Gondviselés tudja. Kaiser etűdökig jutottam, de nem ez a lényeg. Tényleg nem. Hanem az, hogy megismertem a muzsikát – belülről. Hogy ez mennyire más, mennyire új aspektus, tényleg egy vulgáris utalást kell tennem.

„Kedvesem, csókolták már meg a köldöködet? – érdeklődik a szerelmes. „Igen” – jön a pironkodó válasz… „És belülről…?”

Szóval, ha vizuális típusú vagy s már abbahagytad, akkor képzelj kép nélküli párhuzamot vonni a két dolog közé. Mennyire más a zenét hallgatni, ha pl. a zenehallgató egyben zeneértő? Ha TUDJA, hogy a basszusgitár vastag húrjait milyen nehéz megpendíteni, lefogni? Ha PRÓBÁLTA, hogy a trombitából egyetlen árva hang (amatőr) kipréseléséhez mekkora levegőt kell venni? Hány óra gyakorlás kell egy komolyzenei darab elsajátításán túl a dinamika megtalálásához és kifejtéséhez? Mennyi izzadtságot követel egy vonó, vagy egy harsona szárának kezelése … milyen komoly FIZIKAI munka a zene megszólaltatása?

Pl.: Hogy mit csinál a karmester, mikor ‘gatyába ráz’ egy darabot.

Azért, hogy egy szalonképes sztori is essen ide: a pécsi filharmonikusok első alkalommal találkoztak Howard Williams-sel. A találkozón sajtó, érdeklődők, zenebarátok. Mind a két fél udvariasan, a közös muzsikálás íratlan etikettje szerint készült: Williams a Rákóczi indulót vette programba. Kézfogás, protokoll-mosoly, karmesteri pálca fent, beütés és… a pécsiek rákezdtek az angol himnuszra. Williams szemmel láthatóan megzavarodott, szóval látszott, hogy mindenre fel volt készülve, de erre nem, aztán megigazította az ötözékét és magát kihúzva büszkén végighallgatta ‘ darabot’. Ma már tudom: a végére pontosan tudta, hol, kin, mit kell javítania, de abban már biztos volt, hogy menni fog. Mert a közös nevező megtaláltatott: a zene humora.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.